Mandy Hubbard – Ripple

A borító szerelem volt első látásra, ráadásul néztem is egy ideig ezt a fiút meg a zöld ruhás lányt, olvasgattam a tartalmat, így még inkább belebűvölődtem, egyszerűen muszáj volt elolvasnom a könyvet.

A tartalom: Lexi két éve bünteti magát Steven vízbe fulladása miatt, és igyekszik a saját szabályai szerint távol maradni mindenkitől, aki esetleg rájöhetne a titkára. A lány szirén. Egy átok miatt, ami több száz éve sújtja családjának női leszármazottait minden éjjel muszáj úsznia és énekelnie. Azonban ezt senki nem hallhatja, ugyanis a férfiak a vízbe csábulnak tőle (és megfulladnak). Cole, Steven legjobb barátja érdeklődni kezd a lány iránt, próbálja kicsalni a csigaházából, ám Lexi nem mer kapcsolatba kerülni vele, mégis egyre többet érez iránta. Ekkor bukkan fel Erik, aki hasonló átokkal küzd, mint a lány (ő egy Nix, aki kényszerűségből nőket fojt vízbe), viszont tudja, hogyan lehet megtörni azt. Ha egymásba szeretnek, mindketten felszabadulnak…

Ahogy már a borítóról is látszik, elég nyomott hangulatú regényről van szó, de pont emiatt szerettem nagyon (legalábbis egyrészt), Lexi bűntudata és félelmei minden mást elnyomnak, nem barátkozik senkivel, mindenki elől menekül, mégis tele van jövőtervekkel, még ha ezek kilátástalannak is látszanak, ez nagyon tetszett a karakterében. Könnyű volt átérezni a hangulatait és a reménykedéseibe is könnyedén beleéltem magam. Örültem, hogy normális szerelmi háromszög alakul ki, a lánynak Cole és Erik között kell választania, végre értelmes okok miatt. A regény bizonyos részein sajnáltam Cole-t is és Eriket is, de persze csak addig, amíg nem jött a nagy fordulat.

A legjobban az egész könyvben az tetszett, hogy nem találtam ki azt a bizonyos dolgot, amin teljesen meglepődtem, emiatt külön tisztelet az írónőnek. Külön jó volt még, hogy végre egy jó kis megtörhető átokról volt szó, ami nem a semmiből jött, volt rá rendesen kifejtett magyarázat. Muszáj még megemlítenem az akciójelenetet, ami szintén nagyon tetszett, főleg a víz alatt lélegeztetős rész.

Hogy valami rosszat is mondjak, egy helyen kicsit untam a történetet, de szerencsére nem volt olyan hosszú az a darabka, ráaádusl utána rögtön megkaptam a nagy fordulatomat, egyszóval jó könyv volt, az írónő további írásainak pedig utána fogok nézni.

Amit szerettem: az átkos megoldást; azt a fordulatot, amit nem láttam előre; a történet befejezését.

Nem szerettem: a kicsit laposabb részeket.

Melissa Marr – Veszélyes játék

Már a magyar megjelenés előtt is sokat hallottam a könyvről, aztán megjelent itthon is egy nagyon szép borítóval, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni (legalábbis én nem tudok), így most a polcomon foglal helyet.

Aislinn családjában a tündérlátás öröklött képesség, azonban ezek a tündérek nem aranyos, kedves népség, hanem veszélyesek és kegyetlenek, ezért Aislinn igyekszik távol tartani magát tőlük. Ez különösen nehézzé válik, amikor a nyomába ered Donia, a Télleány, ráadásul Keenanbe is követni kezdi, aki nem más, mint a Nyári udvar királya, és a királynőjét véli felfedezni a lányban. Aislinn végül felfedi a titkát a barátjának, Seth-nek, a fiú pedig próbál a segítségére lenni, hogy ellen tudjon állni Keenan csábításának. Csakhogy az egész Nyári udvar sorsa múlhat Aislinn döntésén.

Amikor elsőre olvastam a könyvet, alig vártam, hogy megtudjam, mi lesz a vége, de most, hogy másodszorra is átlapoztam, sokkal több mindenre figyeltem fel. Például azt eddig is tudtam, hogy nem szeretem Aislinnt, de most még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire idegesítő karakter számomra. Egyszerűen képtelen voltam szeretni, így inkább Doniát választottam kedvencemnek. Keenant és Seth-et kedvelem, bár Seth mondhatni a tökéletesség mintapéldája. Egyfelől kicsit fura, hogy egy vonatban lakik egy kígyóval, de ezen még nem akadtam fent, de egyszerűen egy ilyen típusú sráchoz nem illettek azok a jellemvonások, amikkel az írónő megáldotta. Seth tényleg úgy hibátlan, ahogy van, könnyen vesz minden problémát, soha semmivel nincsen semmi baja, inkább csak csinál egy jó teát, amikor Aislinn kiborul (vagyis jó sok teát megisznak), ezek miatt egyáltalán nem csodálkozom, hogy a tündérek egyszerűen lejátékszerezik szegény srácot.

Szóval igazából nem tudom eldönteni, hogy szeretem-e a történetet, ugyanis a történések nagy részét nem szerettem, viszont a tündérvilág csodálatos. Imádtam a tündéreket, a Nyári és Téli Udvar tagjait, a szabályokat és azt, hogy nem olyan kis szárnyas, jótevő manók, ahogyan nagyon sok helyen ábrázolják őket. Szerettem azt is, hogy Keenan nem tökéletes király, ettől valósabbá váltak a problémák, amikbe az ő szemszögéből beleláthattunk. Beira, a Télkirálynő az én ízlésemhez képest lehetett volna kicsit gonoszabb is, de végül is nem volt bajom vele.  

Az egész könyv hangulata elég borús, egyáltalán nem való nyári olvasmánynak, inkább olyan a kályha (vagy radiátor) mellett pokrócba burkolózos történet mindenfajta vidámság nélkül. Persze nem baj a komorság, a keserédességet meg kifezetten szeretem, mégsem nyár közepén, valahogy nem illett az időjárásba. Amit még leginkább bírtam az a regény vége, mert nagyon reméltem, hogy ilyesmi lesz, és azért is szurkolok, hogy az írónő a későbbi könyvekben nem variálja át a felállást.

Amit szerettem: Doniát; tündéreket minden mennyiségben; a történet végét.

Nem szerettem: Aislinnt.     

Filmajánló – Négyen egy gatyában

Előbb láttam a filmet, és csak azután olvastam el a könyvet, és azt kell, mondjam, a film kifejezetten jobban tetszett. Ezért is írok róla pár sort.

A történet négy főszereplője Carmen, Tibby, Lena és Bridget, legjobb barátnők, amióta az eszüket tudják, mindig ott vannak egymásnak, de most úgy alakul, hogy négyen négyfelé szakadnak a nyáron. Mind a négyen különböző típusú lányok, ezért is furcsa, amikor szert tesznek egy farmernadrágra, ami mind a négyüknek jól áll. Elhatározzák, hogy az a nadrág lesz a kabalájuk, amit a nyár folyamán egymásnak küldözgetnek természetesen élménybeszámoló levelekkel együtt.

Filmbeli kedvenc szereplőm Lena volt, aki Görögországba megy a nagyszüleihez, ahol megismerkedik Kostas-szal és nem kívánt érzelmek ébrednek benne a fiú iránt. Nem tudom, hogy Alexis Bledel miatt – aki Lenát játssza, és akit nagyon szeretek – vagy azért-e, mert eléggé megváltoztatták a Görögországban történteket, de a könyvben Lena volt az, aki a legkevésbé szerettem. A második kedvencem Tibby (Amber Tamblyn) akit egy haldokló kislánnyal, Baileyvel hoz össze a sors, és akivel dokumentumfilm-készítésbe kezdenek.

Blake Lively alakítja a vad és fékezhetetlen Bridgetet. A lány focitáborba megy, ahol belezúg az egyik edzőbe, és elhatározza, megszerzi magának a fiút. Hiperaktívsága miatt sem a könyvben sem a filmben nem igazán tudtam azonosulni vele. A negyedik lány pedig Carmen (America Ferrera), ő az apjához utazik látogatóba, ahol megtudja, a férfi házasodni készül. Őt a filmben kifejezetten ellenszenvesnek tartottam, a könyvben viszont nagyon sajnáltam.

A filmben az a jó, hogy szépen összegezték a történéseket, és bár a regényben is filmszerűen váltakoznak a jelenetek, olvasás közben nem tudtam elmélyülni egyikkőjük szálában sem. Valami hiányzott a könyvből, ami viszont a képernyőn nagyon szépen kijön. Kellemes, inkább tiniknek való film, egyszer mindenképpen érdemes megnézni.

Amit szerettem: Lena-szálát; Bailey-t; azt a jelenetet, amikor megbeszélik, mi legyen a farmerral.

Nem szerettem: Bridgetet, amikor olyan túlbuzgó.

Lisa Shroeder – I Heart You, You Haunt Me

Ennek a könyvnek a borítója szerelem volt első látásra, annyira gyönyörű, hogy teljesen elvakultam, és arra gondoltam, csakis jó történetet fedhet. Őszintén, a sztori nem tetszett annyira, rövid is volt, de ez a borító akkor is gyönyörű.

A történet: Ava a szerelmét, Jacksont gyászolja, aki egy nagyon ostoba fogadás következtében vesztette életét. Két szálon fut a történet, egyszer a múltban, ami bemutatja Jackson és Ava kapcsolatát, aztán jelenben: a srác temetése, Ava, ahogy próbálja elfogadni a történteket, és persze Jackson halálát, aki valamilyen formában még mindig jelen van. Avát kísérti.

Ez egy verses regény. Tisztában voltam vele, amikor nekiálltam, mégsem tudtam megszokni, akármennyire is igyekeztem, pedig szeretem az ilyesmit. Talán az volt a baj, hogy sok „hagyományos” regényt olvastam és képtelen voltam átállni erre, de egyszerűen nem tudtam szeretni a verses formát. Voltak nagyon szép szóképek, amik megragadták a figyelmem, de különben csak végigfutottam a sorokon, anélkül, hogy beleéltem volna magam.

A karakterek viszont egész jól kijöttek, ami furcsa, ilyen kevés szó, és mégis. Együtt éreztem Avával, szerettem Jacksont és Lyricet is. Összeségében úgy érzem, reális volt a sztori története, mégsem szerettem.

Amit szerettem: Jackson kísértéseit, néhány jól megválasztott szót, amik együtt nagyon megfogtak, Lyricet.

Nem szerettem: a verses formát, egyszerűen nem az én műfajom, azt, hogy tulajdonképpen semmi olyasmi nincs a történetben, amit még ne olvastam volna. 

Jennifer Echols – Love Story

Ez a könyv rajta volt a nagyon-várom-a-nyárra listámon, így rögtön be is szereztem a megjelenése után. Mivel Echols regényeit mind imádtam eddig, ez sem lehetett kivétel, már a borítónak és a fülszövegnek is sikerült megfognia, hát még a történetnek.

Rebecca a gazdag lófarm tulajdonos és David, a szegény istállósfiúb szerelméről szól az a sztori, amit Erin Blackwell a kretív írás órájára prezentál, csakhogy betoppan Hunter Allen, aki élő bizonyítéka annak, hogy Erin írása nem csak fikció. Erin a gazdag lány és Hunter volt az istállósfiú, amíg Erin nagymamája nem közölte a lánnyal, hogy Hunterre hagyja a farmot. Most a srác a gazdag, Erin pedig egy kávézóban robotol a tanulás mellett, hogy el tudja tartani magát. Hunter felbukkanásával összekuszálódik az élete, főleg, hogy abban kezd reménykedni, hogy a története valóssá válhat.

Amit imádok Echols történeteiben, hogy amikor már azt hinném, mindent tudok, kapok egy újabb részletet, ami az egész addigi történésekre más fényt vet. Itt is volt annyi minden, hogy végül már alig tudtam, mit gondoljak, egyszerűen letehetetlen könyv. Hihetetlen, ahogyan az írónő az érzelmekkel bánik, ahogy a Forget You-ben, itt is folyton összeszorult a torkom bizonyos jeleneteknél, ráadásul Echols könyvein még órákkal később is lehet gondolkodni, ezt tényleg nagyon szeretem nála.  

A kedvenc részeim a kreatív írás órák voltak, amikben Erin és később Hunter történetei is szerepeltek. Minden egyes sztori, fordított egyet a cselekményen és azokon a dolgokon, amiket addig gondoltam, emiatt egyre jobban vártam, hogy legyen egy újabb óra, hogy új történetet olvashassak tőlük, aztán próbáljam megfejteni, ami a sorok között van. 

A szereplők hihetetlenül valósak, szerettem Erint, olyan karakter volt, akivel nagyon könnyen lehet azonosulni, aki az álmai felé tart és igyekszik nem visszanézni a múltba. Echolsra jellemzőek az idegesítő főszereplőlányok, de ebben a történetben inkább a fiú volt, akit nem szerettem annyira. Hunter azt hiszem, borzalmasan értetlen, igazából lerítt róla, hogy mire vágyik igazán, mégis csak kerülgette a dolgokat, ilyen szempontból ő volt az idegesítő. Mellékszereplőkből (és -ről) talán kicsit többet el tudtam volna viselni, főleg Manoharból és Tommyból, igaz már így is megszerettem őket, csak tényleg kár, hogy keveset szerepeltek. Igazából szívesen olvastam volna még Manohar és a többiek történeteiből is, kár, hogy erre nem volt lehetőség.

Leginkább a történet befejezése tetszett, nem volt túlzottan szirupos, és nem is jött minden rendben, sőt igazából nehezen tudni, hogyan tovább, mégis remek befejezés, nagyon szerettem. Rossz dolgokat nem igazán tudok mondani, az írónő rajta van a tíz kedvenc YA-íróm listáján, így már eleve elfogult vagyok a könyveivel szemben. Akiknek tetszett a Forget You vagy a Going Too far, ezt a történetet is szeretni fogja.

Amit (nagyon) szerettem: Erin és Hunter írásait; a jelenetet, amikor elmentek a lóversenyre; Manohart; Gabe írásóráit.

Nem szerettem: nem volt ilyen.