Richelle Mead – Bloodlines - Vérvonalak

Míg itthon még csak a Vámpírakadémia utolsó része jelent meg, odakint már kijött Mead új sorozatának első kötete Bloodlines címmel, ami azt hiszem egy ideje izgalomban tart minden Adrian rajongót, aki rossz szájízzel fejezték be Rose és Dimitri történetét. Ez a könyv egyike azoknak a könyveknek, amiket a leginkább vártam a nyárra.

Ezúttal a Vámpírakadémia sorozatban megismert Sydney Sage a főszereplő. Egy hónap is eltelt már azóta, hogy az alkimista lány megszegve a szabályokat Rose segítségére sietett, azóta nincs túl jó híre az alkimisták között, most mégis szükség van rá. Hogy segítsen elrejteni Jill Dragomir hercegnőt az életére törő merénylők elől, Palm Springsbe utazik, ahol a lánnyal együtt beiratkozik egy helyi középiskolába. Velük tart Jill testőre Eddie Castile, az ellenszenves alkimista srác, Keith és természetesen Adrian is. Sydneynek nem csak a vámpírokkal szembeni ellenszenvével kell megbirkóznia, Palm Springsben rejtélyes dolgok történnek, amiknek talán az alkimistáknak is közük van…

Először is le kell szögeznem, hogy nem voltam Adrian fan, legalábbis eddig, de ebben a részben, egyszerűen nem tudtam nem megszeretni. Már a legelső felbukkanásán vigyorognom kellett, és ez így volt a legtöbb jelenetben, ahol ő is szerepelt. Kicsit féltem Sydney karakterétől, de legnagyobb meglepetésemre könnyen megszerethetőnek találtam, bár kicsit idegesítő volt, hogy hiányzott belőle az az ösztönös gyanakvás, amit Rose-tól megszokhattunk a Vámpírakadémia alatt, és amire nagy szükség lett volna. Jill sokban emlékeztetett Lissára, bár sokkal jobban kedveltem, mint anno Lissát, Eddie pedig továbbra is jófej karakter maradt, annál is inkább, hogy ő az egyetlen testőr, akinek nagyobb szerep jut a történetben. Kicsit hiányoltam még néhányat belőlük, de persze nem lehet minden tökéletes.  

A cselekményt nagyjából két részre lehet bontani, az iskolában és az azon kívül történtekre. Ahogy a Vámpírakadémia első részében is például, itt sem szerettem annyira az iskolai dolgokat, meg a kis csatározásokat, amik ehhez hozzátartoztak, de el kell ismernem Mead jól megoldotta az összekapcsolásokat, és igaz, hogy jó sok minden kiderült az első részben, elég homályos folt maradt a folytatásokba is.

Azt hallottam, hogy többen csalódtak, amiért nincs romantika a könyvben, de én azokat egyáltalán nem értem, ugyanis az egész ott van az olvasó szeme előtt. Nem történik semmi szenvedélyes egymásnak esés, még egy csók sem csattan el, viszont a romantika nagyon is nyilvánvaló, szóval én egyáltalán nem hiányoltam. Az első rész végére akciójelenetet is kaptunk, ami szerintem elég jó volt, tehát összességében kijelenthetem, hogy egyáltalán nem csalódtam a könyvben, sőt az utolsó mondatától egyenesen kirázott a hideg méghozzá a nagyon is kellemes módon.

Igazából fogalmam sincs, mikor jelenik meg a következő rész, de az biztos, hogy már alig várom, és olvasni fogom, mert ez egy olyan történet, ami egyszerűen kell lehetőleg mihamarabb.

Amit (nagyon) szerettem: azt a jelentet, amikor Adrian felbukkant; az utolsó mondatot; hogy Rose is szerepelt és megtudhattuk, mi van az ő házuk táján; Eddie-t; a jeleneteket, amikor Adrian Sydneyvel volt.

Nem szerettem: -  

Simone Elkeles – Chain Reaction - Láncreakció

El sem hiszem, hogy több mint egy évig vártam erre a könyvre, és most végre elolvashattam. Ha valaki nem tudná, ez Simone Elkeles Fuentes testvérek trilógiájának befejező része. A borító természetesen nagyon jól néz ki, a történet pedig igazán megérte a sok várakozást.

Louis Fuentes felnőtt, legalábbis tizenöt évesen azt hiszi magáról, hogy akárkit megkaphat, de nem jár sikerrel Nikki Cruz-zal, aki Alex és Brittany esküvőjén jól elbánik vele. Újra csak kicsivel több mint két év múlva találkoznak, amikor Louis és Fuentes mama visszaköltöznek a régi házba abban a hitben, hogy a Latino Blood már nem aktív. Csakhogy a banda épp újraéledőben van, a főnőknek pedig Louisra van szüksége. Nikki két éve teherbe esett, de a barátja dobta, ő pedig elveszített a babát, ezután után megfogadta, hogy soha többet nem bízik meg egy srácban sem, főképp nem olyanokban, akik a Latino Blood tagjai. Most mégis képtelen távol maradni Louistól…

Annyira féltem, hogy ez a rész nem lesz majd annyira jó, mint vártam, ugyanis mostanában előfordul, hogy túl nagy elvárásokat támasztok a folytatásokkal szemben, de nem kellett csalódnom, Elkeles nem hiába az egyik kedvenc írónőm. Bár Louist nem szerettem meg annyira, mint Alexet, és Nikki sem ért fel Kiarához, mégis jó kis párost alkottak. Azt, hogy a Latino Blood megint képbe kerül nem is gondoltam volna, ráadásul Louist teljesen másnak képzeltem, holott a vér tényleg nem válik vízzé, semmivel sem könnyebb a jó úton maradnia, mint a testvéreinek.

Amit nagyon imádtam, hogy Alex és Brittany meg Carlos és Kiara is szerepeltek, így meg lehetett tudni, hogy mi van velük jelenleg. Azok voltak a legjobb jelenetek, amikor ők is jelen voltak, Alex és Brittany esküvője nagyon tetszett, és volt az a bizonyos dolog Carlos és Kiara között is, amin csak mosolyogni lehetett, annyira édesek voltak. Külön öröm, hogy még Fuentes mama sem marad egyedül, neki is jut hódoló.

Történetileg az egész hihetetlenül jó volt, a fordulatot az életben nem gondoltam volna, teljesen leesett az állam, és muszáj volt pár percre félretennem a könyvet, mert teljesen lesokkolt. Nem tudom, miért, mert visszagondolva valószínűnek tűnt, mégsem gondoltam volna soha, hogy ilyesmi történt. Az egész úgy, ahogy volt tökéletes, imádtam.

Az egyetlen rossz dolog, hogy ezzel véget írt a Fuentes sorozat, pedig Alex, Carlos és Louis mind nagyon a szívemhez nőttek, a jelenetek pedig, ahol mindhárman együtt szerepelnek a legeslegjobbak, főleg a végén abban a bizonyos meleg helyzetben. Egyszerűen imádom ezeket a srácokat, és biztos, hogy még jópárszor el fogom olvasni az egész sorozatot. Nagyon-nagyon ajánlom!

Amit (nagyon-nagyon) szerettem: mindent, de amit eddig még egyik könyvben sem emeltem ki, az a spanyol nyelvű kis megszólítások, amikkel Fuentesék a kedveskednek a barátnőiknek, és a folyton közbeszúrt spanyol kis mondatok. Igaz, néha fel kellett lapoznom egy szótárt, mégis megérte, mert ezek nagyon szexivé teszik a srácokat; plusz szerettem, hogy ennyire büszkék a mexikói származásukra; és Paco is hihetetlenül édes volt.

Nem szerettem: -

Jennifer Echols – Mayor Crush

Igazából nem akartam elolvasni ezt a könyvet, mert a romance comedyket nem szeretem annyira, de az írónő eddigi könyveit nagyon szerettem, kíváncsi voltam, hogy honnan indult (ez az első könyve Echolsnak), és szerencsére nem kellett csalódnom.

Virginia és Drew idén megosztva kapják meg a vezérdobos címet az iskolai zenekarban. Virgina meg szeretne felelni a szuperhelyes (ám kicsit hisztis) Drew elvárásainak, de a srác egyedül akarja birtokolni a címet, így folyton vetélkednek egymással, amíg az új tanáruk, Mr. Rush meg nem elégeli a viselkedésüket, és megfenyegeti őket, ha nem békülnek meg, egy harmadik személy veszi át a helyüket. Drew és Virginia végül kelletlenül (a lány nem annyira) megpróbálnak összebarátkozni.

Az az igazság, hogy Echols itt még nagyon követi a szokásos vonalat. A lány bírja a fiút, de srác, mintha nem érdeklődne iránta, plusz a lány azt is hiszi, hogy semmi esélye a srácnál, de aztán mégis kialakul közöttük valami. Nagyobb meglepetések nem voltak a regényben, viszont vicces mellékszereplők és helyzetek annál inkább. Bírtam Virginia barátnőjét Allisont, meg a gonosz ikreket, akik közül az egyik Drew barátnője volt, csak sajnos senki nem tudta, melyik is az pontosan.

Szerettem azokat a részeket, amelyekben Mr. Rush szerepelt, örültem a jófej felnőtt karakternek, a poénok nagy része az ő jelenlétéből származott. Drew személyisége kicsit furcsa volt nekem, az egyik pillanatban idegbetegnek tűnt, aztán tök gyorsan átváltott kicsit béna romantikus hősbe, de őt is szerethető volt. Történetileg kicsit csalódott voltam, ugyanis nem volt semmi egyedi, ami felejthetővé tette volna a sztorit, ráadásul az írónő kijátszotta a fiú megbetegszik, a lány ápolja, és akkor kerülnek intimebb helyzetbe kártyát, ami már kezd átmenni klisébe.

Összességében első könyvnek remek volt, és már tudom, hogy Echols mennyit fejlődött, szóval nincs okom panaszra. Ez a könyve nem üt nagyot, mint a Forget You vagy a Love Story, de könnyed délutáni olvasmánynak tökéletes.

Amit szerettem: a gonosz ikrekes poénokat; a jelenetet a traktorban; azt, amikor Drew elhagyja a cipőjét.

Nem szerettem: nem igazán volt ilyen.

Angela Morrison – Sing Me To Sleep

Már megint egy olyan könyv, aminek a borítója annyira megtetszett, hogy muszájnak éreztem elolvasni. Az biztos, hogy régen olvastam olyan könyvet, ami ennyire vegyes érzéseket váltott ki belőlem.

Rohadtul csúnya, ezek voltak Beth apjának első szavai, amikor meglátta az újszülött lányát, megpecsételve Beth sorsát, akit az iskolában azóta is szörnyetegnek csúfolnak, és rendszeresen megaláznak. Egyetlen barátja, Scott igyekszik lelket önteni belé, de nem igazán jár sikerrel. Aztán a kórusban, ahol Beth énekel, felfedezik, hogy a lánynak különlegesen jó hangja van, így hamar a kórus sztárjává válik. Barátnői átváltoztatják igazi szépséggé, de belül ugyanolyan rondának érzi magát, mint eddig. Egy versenyen találkozik először a rivális kórus egy tagjával, Derekkel, akit elbűvölt a lány hangja. Beth és Derek nagyon hamar közel kerülnek egymáshoz, csakhogy korábban Beth-nek Scott-tal is megvolt a pillanata, így Beth dönteni kényszerül a végletekig őszinte Scott és a rejtélyes Derek között.

Nem szerettem Beth-t, ez az első, amit le kell szögeznem, a karaktere szörnyen idegesítő, olyan mértékig önbizalomhiányos és öngyűlölő, hogy azzal nemcsak magát lehetetleníti el, hanem a srácokat is, akik akarnának tőle valamit. Pedig Scott és Derek igazán felfigyelnek rá, a gond mindkettejükkel csak az, hogy hihetetlenül tökéletes srácok, mindkettő rendes, aranyos, különleges, ettől nagyon ki tudok készülni, mert képtelen vagyok elhinni, hogy olyan mondatok, amikkel ez a két srác élt, valóban elhagynák egy pasi száját. A romantikus részek is elég sziruposak lettek, sok helyen nagyon eltúlzottnak éreztem, és párszor át is lapoztam, hogy a lényegre érjek végre.

Viszont itt jön a megosztó dolog, ugyanis a lényeg, amit Beth-nek ki kell derítenie (és ami nyilvánvaló volt, legalábbis nekem a legelső rejtélyes mondatok óta), nagyon jól meg van írva, annyira, hogy sírtam is kétszer a könyv vége felé, emiatt pedig szerettem a történetet. A romantikus részeken kívül szerencsére voltak kórusdolgok, és a szöveg is tele van dalokkal, amiket Beth talált ki, vagy éppen a versenyekre próbálják őket. Az éneklés rész sokat dobott a sztorin, szóval az kellett bele. Különösen tetszett a cím jelentése a regényben, végig arra vártam, hogy ilyesmi derüljön ki.

Tehát ez egy erősen romantikus YA, de van benne egy kis Glee utánérzés, plusz az utolsó kábé száz oldalon egy szívszorító dráma, amik miatt megéri elolvasni, még akkor is, ha a nyálszint tényleg elég magas a könyvben.

Amit szerettem: Dereket; az utolsó dalt, amit Beth énekelt; Scottot; a drámát.

Nem szerettem: Beth karakterét; a sok romantikus jelenetet; az utolsó oldalt, valahogy olyan erőltetett, mintha az írónő mindenképp boldogabb véget akart volna kicsikarni. 

Simone Elkeles – Rules of Attraction - A vonzás szabályai

Amikor először elolvastam a Perfect Chemistryt, már akkor tudtam, hogy a második rész nekem sürgősen kell, így berendeltem Elkeles összes könyvével együtt. Természetesen nem bántam meg, vannak olyan könyvek, amikre öröm pénzt kiadni.

Ezúttal a középső Fuentes testvér, Carlos az egyik főszereplő. Két év telt el azóta, hogy Alex nagy nehezen kilépett a Latino Bloodból, Carlos, Louis és az édesanyjuk pedig visszamentek Mexikóba. Mivel Carlos rossz társaságba keveredett odaát, Alex magához költözteti öccsét. Kiara Westford, az autómániás jó kislány kapja a feladatot, hogy az új diák, Carlos segítője legyen, próbál annak ellenére is segíteni neki, hogy a srác nem akarja. Amikor Carlos drogügyletekbe keveredik kénytelen Kiaráékhoz költözni, de a bandaügyekből így sem tud kimaradni, ráadásul minden észérve ellenére Kiarától sem tudja távol tartani magát.

Irreálisan bele vagyok szerelmesedve ebbe a trilógiába, úgyhogy nehéz bármit is kifejtenem rajongás nélkül. Egyszerűen imádom az egészet úgy, ahogy van. Carlos személyisége nem ér fel Alexéval, de annyira hasonlítanak, hogy akárki megmondhatná, hogy testvérek, Carlos sokkal nyersebb és zárkózottabb, mint Alex volt annak idején, így Kiarának nehezebb dolga van, mint Brittanynek volt, viszont Kiara erősebb karakter is Brittanynél. Szerettem Brittanyt, de Kiara az egyik kedvenc lányszereplőm. Nem az a klasszikus szépség, inkább túrázni és autókat szerelni szeret, ráadásul óriási pólókban meg sportcipőkben jár, mégis maximálisan ki tudja használni az adottságait. Különösen szeretem azokat a részeket, ahol Carlosszal szemben teszi ezt.  

Cselekményileg nem volt annyira kiélezett, mint az előző kötet, itt is voltak durva, megoldhatatlannak látszó dolgok, de valahogy könnyebbnek tűnt ezek megoldása, viszont ez nem von le a könyv értékéből, egyszerűen zseniális az egész. Külön öröm, hogy Alex és Brittany is szerepelnek, így beleláthatunk az ő életükbe is. A mellékszereplőket muszáj még kiemelnem, mert nagyon bírtam őket. Tuck, Kiara meleg legjobb barátja az egyik kedvencem, a másik pedig Kiara apja, aki szintén egy hihetetlenül jófej karakter.

Rosszat nem tudok és nem is akarok mondani, kedvenc könyvekről valahogy nehéz lenne. Az biztos, hogy akárhányszor olvasom, élvezem a történetet, és alig várom a harmadik részt, amiben Louis lesz a főszereplő.

Amit (nagyon) szerettem: Alex és Carlos beszélgetéseit; Alex és Brittany jeleneteit; amikor Kiara teleragasztja sütimágnesekkel Carlos szekrényét; Carlos és Brandon jeleneteit… mindent!

Nem szerettem: -