2012. január 20., péntek

Veronica Rossi – Végtelen ég alatt - Under the Never Sky


Már hónapokkal ezelőtt kinéztem magamnak ezt a könyvet, mert a borító és a leírás is tetszett, jókat hallottam róla, ráadásul disztópia is, amit nagyon szeretek.

Aria világában szinte semmi sem valódi, mindent virtuális birodalmakban csinálnak, hiszen a kinti valóság veszélyes és tele van barbárokkal. Amikor Aria belekeveredik egy olyan ügybe, amibe nem kellene, egyszerűen kihajítják a biztonságos menedékből a sivatagba, ahol elvileg a biztos halál vár rá. Peregrine – Perry – viszont a kinti világ szülötte, de még a törzse tagjainak különleges képességeinek segítségével sem sikerül megakadályoznia, hogy a városlakók elrabolják az unokaöccsét. Amikor Aria és Perry találkoznak, szövetségesként folytatják az útjukat, Aria, hogy tisztázza magát a vádak alól, és visszatérhessen a világába, Perry, hogy kiszabadítsa az unokaöccsét...

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem ezt az új sorozatot, azt mondanám, fantasztikus. Végig lekötött, és már most alig várom a második részt. A történet E/3-ban játszódik a két szereplő szemszögéből. Aria világa modern, biztonságos, míg Perryé vad és veszélyes, eleinte egyáltalán nem bíznak egymásban, de aztán lassan összeszoknak, és ahogy egyre több mindent derítenek ki egymásról, úgy tudunk meg többet a történetből is. Mindkettejük jelleme szépen kidolgozott, bár ahogy az már lenni szokott a srácot jobban szerettem, Aria is elég könnyen megkedvelhető. A mellékszereplőkről sem lehet megfeledkezni, sokan vannak, és azt hiszem, jó helyen ahhoz, hogy a folytatásokban igazán hasznossá váljanak.

Ami legjobban tetszett az a világ volt, a disztópia összekeveredik a fantasyval, tényleg van itt minden, amiből jó dolgokat lehet kihozni, de nem éreztem soknak, szerettem az írónő ötleteit. A romantika szál enyhén sok volt a végére, de kiegyeztem vele, mert a sztori zárása kárpótolt. És végre nem egy olyan sorozat, ami úgy van vége, hogy valaki halálos bajba keveredik, és az embernek a szíve megáll, mikor látja, nincs több oldal.

Szóval nagyon tetszett a könyv, újabb sorozatot adhatok hozzá a listámhoz, de nem bánom, ezt megérte elolvasni.

Amit (nagyon) szerettem: Perryt; a képességeket; Roart; Talont.

Nem szerettem: a SmartEye-t, nekem nem kéne, utálnám, ha közel lenne a szememhez.

Jennifer E. Smith – The Statistical Probability of Love at First Sight (Vajon létezik szerelem első látásra?)


Azt hiszem, a regény címe volt, ami segített a döntésben, hogy ezt el kell olvasnom, főleg, mert a fülszöveg valahogy mást takart, mint amit a cím sejtet, és igazam is lett. Különben a borító sem rossz, van benne valami megkapó.

A főszereplő, Hadley az apja esküvőjére indul Londonba, csakhogy négy perccel lekési a gépet, ezért egy későbbivel kell mennie. Ez a négy perc megváltoztatja az életét, ugyanis így találkozik Oliverrel, aki szintén Londonba tart. Ők ketten beszélgetni kezdenek, és az út alatt egyre közelebb kerülnek egymáshoz...

Először is, én nagyon szeretem az utazós történeteket, és bár ez könyv csak 24 órát foglal magába, a legnagyobb része utazás, így eleve bejött nekem. Nem hosszú könyv, ezért nem is vártam cselekményt, mégis egész sok minden van benne, ráadásul az egész sztori át van szőve múltbéli jelenetekkel, ami miatt még jobban tetszett.

A karakterekre sem lehet panaszom, együtt éreztem Hadleyvel, aki félt attól, mit hoz az apja új házassága és szerettem Olivert is, aki nagyon jófejnek bizonyult. Beszélgetéseiken keresztül mindkettejükbe szépen bele lehetett látni, és ily módon megismerni a jellemüket. Külön jó volt még a rengeteg Dickens utalás, kedvet is kaptam újraolvasni valamit tőle.  
Mivel rövid kis történetről van szó, nem is tudok többet írni róla, csak annyit, hogy érdemes elolvasni, aranyos, romantikus sztori.

Amit szerettem: a véletleneket; az utazást.

Nem szerettem: nem volt semmi különösebb, azt kaptam, amit vártam.

2012. január 5., csütörtök

Tammara Webber – Good For You (Between The Lines #3)


Nagyon vártam a sorozatnak ezt a részét, így amint megjelent be is szereztem, hogy végre megtudhassam, mi lesz mindennek a vége. A könyv borítója szépen igazodik a többihez, azt hiszem, ez a kedvencem a festékfoltokkal, nagyon édes.

Tehát a történet ezúttal teljes egészében Reidről szól. Illetve Reidről és Doriról, akiknek a váltott szemszögéből látjuk a sztorit. Reid végre megvette magának az új Porschét, amit annyiszor emlegetett az előző kötetben, és szinte azonnal balesetet is okoz vele. A bíróság közmunkára ítéli, amit Dori, a férfiakkal bizalmatlan, közösségi tevékenységekben nagyon aktív lány felügyel majd. Dori már az első találkozáskor elhatározza, hogy nem hagyja magát elbűvölni a szívdöglesztő sztárocskától, Reid viszont nagyjából ennek az ellenkezőjére esküszik. Megpróbál áthatolni a lány pajzsain...

 Nagyon szeretem a sorozatokban figyelni a karakterek jellemfejlődését, és azt kell mondjam Reid fejlődése a három kötet alatt meglehetősen szembetűnő, olyannyira, hogy egy kicsit túl jó is lett, és sajnos elhagyott bizonyos személyiségjegyeket, amiket kedveltem benne. Persze nem mondom, hogy nem volt így is jó, de a kevesebb kicsit több lett volna, legalábbis szerintem. Ettől függetlenül Reid még mindig az egyik legjobb fiúkarakter, akiről mostanában olvastam, az ő története megérte az elmesélést. Doriról nem tudok annyi mindent felsorolni, kicsit tipikusnak tűnt az ő karaktere, és ő is túl jó volt, de talán csak Reid vélekedése miatt, egész szerethető lett a végére. Nagyon hiányoltam Brooke-ot a történetből, főleg Reid múltja miatt kellett volna többet szerepelnie.

A cselekmény szempontjából kicsit csalódott voltam, az első részt nagyon szerettem a filmforgatásos jelenetek miatt, mostanra azonban teljesen eltűntek ezek, szinte alig volt szó a színészetről, ami pedig hozzátartozott Reidhez. Nagyon sokáig tart, amíg Dori és Reid elérkeznek egy bizonyos ponthoz, addig kicsit untam a történetet, de aztán van egy jó fordulat, ami mindent megváltoztat a két szereplő között, onnantól izgalmasabb volt.

Összességében spoilerek nélkül annyit tudok mondani, hogy megérte elolvasni ezt a sorozatot, viszont ettől az utolsó résztől többet vártam, mint amit kaptam.

Amit szerettem: Reidet; a könyv humorát.

Nem szerettem: hogy Reid túlságosan megváltozott, ami elég valószínűtlennek hatott.

Julie Kagawa – The Iron Knight


Mivel eredetileg a harmadik résszel véget ért az Iron Fey sorozat, úgy gondoltam, erről a később megjelent folytatásról külön írok, majd kifejtem miért. Előbb még van egy Summer’s Crossing című novella is Puck szemszögéből, amit érdemes elolvasni, a The Iron Knight előtt. Különben innentől SPOILER az Iron Fey sorozatra.

Tehát a történet Ash szemszögéből folytatódik, aki mivel nem lehet együtt Meghannel, elindul, hogy beteljesítse az ígéretét, vagyis, találni akar módot rá, hogy kiküszöbölje a problémáikat. A kalandos útjára elkíséri Puck, Grimalkin, egy régi ismerős is a Winter’s Passage novellából, és egy még régebbi, aki jól bekavar az egész történetbe...

A Summer’s Crossingot olvasva már sejtettem, hogy lesznek olyan dolgok az utolsó kötetben, ami nem igazán fognak tetszeni, és sajnos így is lett. A könyv Ash szemszögéből játszódik, amitől sajnos elveszik az a homály, ami a sorozat első három részében Ash-t feddte, így, hogy tudjuk, mit gondol, és mit-miért tesz, már nem annyira érdekes karakter, mint Meghan szemszögéből nézve. Ráadásul nem is kelt túlzottan férfias benyomást, ami miatt megint nehezteltem egy picit erre a kierőszakolt folytatásra.

A cselekményre nem sok panaszom van, ahogy eddig is, a kalandok jönnek maguktól, csakhogy valamiért nem sikerült annyira beleélnem magam az izgalmakba. Nagyon hiányzott Meghan szemszöge, mert valahogy az tette hihetővé a sorozatot, míg Ash fejében lenni az egészet túlzottan meseszerűvé tette. Persze ez nem jelenti, hogy nem tetszett a sztori, Kagawa még mindig nagyon jól ír, a szálat szépen vezeti, mégsem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy a The Iron Queen után be kellett volna fejezni.

Akit leginkább bírtam a történetben az természetesen Grimalkin volt, aki nagyjából az egyetlen szereplő, aki megmarad olyannak, amilyen addig is volt. Az új (vagyis régebbről már ismerős) szereplővel való összetűzései nagyon feldobják a hangulatot. Bírtam még a Puckról kiderült dolgokat is, és hogy a viszony közte és Ash között végre rendeződni látszik. Meg persze az egész regény tele volt jó ötletekkel, amiket szerettem, így végül is nem bántam meg, hogy elolvastam.

Akárhogy is, kitartok a véleményem mellett, egyszerűen nem szabad beleerőltetni az írókat ilyesfajta folytatásokba, hiszen bármennyire is jól oldotta meg Kagawa a feladatot, az eredeti befejezés sokkal jobban tetszett. Ami még jó hír, hogy a Könyvmolyképző Kiadó lecsapott a sorozatra, így az első kötet az ígéretek hamarosan megjelenik Vaskirály címmel.

Amit szerettem: Grimalkint, a Farkast; a tükrös jelenetet.

Nem szerettem: Ash szemszögét, annak ellenére, hogy Ash-t lehetetlen nem szeretni, csak épp nem biztos, hogy a fejében akartam lenni.  

Jennifer Echols – The One That I Want

Régóta a listámon volt ez a könyv, mert szeretem Jennifer Echolst, a Love Story vagy a Forget You a kedvenc könyveim egyiket, eddig egyedül a Mayor Crush-t nem szerettem tőle annyira, de gondoltam, a korai regényeknél még nem olyan nagy hiba, ha nem olyan lenyűgözőek, de ennél az új történetnél határozottan nem erre számítottam.

Gemma az extúlsúlyos lány végre úgy érzi, felvételt nyerhet az iskolai mazsorettcsapatba, ahová leginkább legjobb barátnője, Addison miatt jelentkezett. Mindketten bejutnak, bár Addison meglehetős féltékenységgel viseli Gemma sikereit. Amikor találkoznak két sráccal, Maxszel és Carterrel, Addison Maxet foglalja le magának, és Cartert szánná Gemmának, csakhogy a lánynak is Max tetszik meg...

Tehát őszintén megmondva, csalódás volt ez a kötet. Echolstól ennél sokkal többet és mélyebbet vártam, még annak ellenére is, hogy ez egy romance comedy. A téma, hogy a főszereplő lány beleszeret a legjobb barátnője pasijába kissé lerágott már, ami nem lenne baj, ha jól meg lett volna oldva, csakhogy nem volt, az egészet erőltetettnek éreztem. A szereplők sem voltak különlegesek, Gemma átlagos főszereplőlány az átlagos tulajdonságokkal, míg Addison pontosan az a tipikus rossz barátnő, akiről már az első oldalakon lerí ez. Némi újdonságot éreztem Maxszel kapcsolatban, aki egy érzékeny egójú ázsiai srác (azt hiszem, japán, de nem rémlik biztosra), de őt meg nem sikerült megkedvelnem, sőt kifejezetten idegesített sok helyen.

A történet maga nem hosszú, mégis annak éreztem, mert annyira nem tetszett, hogy csak nehézkesen olvastam végig. Az biztos, hogy Jennifer Echolstól fogok még olvasni könyveket, csak reménykedni tudok, hogy nem futok bele még egy ilyen történetébe.

Amit szerettem: a humort

Nem szerettem: az egészet, lehet, bennem van a hiba.