Julie Kagawa – The Immortal Rules (Blood of Eden #1)

Az Iron Fey sorozat után az írónő a kedvenceim közé került, így nagy érdeklődéssel vártam az új sorozata a Blood of Eden első részét. Igazából nem akartam elolvasni, amíg nincs meg az összes rész, de túl csábító volt a borító, egyszerűen muszáj volt.

Allison városában a vámpírok uralkodnak, és ő teljes szívéből utálja őket. Néhány korabeli társával nappal a túléléshez szükséges készleteket igyekszik begyűjteni, az éjszakákat pedig próbálja átvészelni, ugyanis sötétedéskor a vámpírok vadászni indulnak (a város falain kívül pedig a Veszettek jönnek elő, amik amolyan őrjöngő, vérszívó szörnyek, akik ráadásul meg is fertőzik az áldozataikat). Amikor Allisont egy éjjel elhagyja a szerencséje, Kanin, a vámpír visszautasíthatatlan ajánlatot tesz neki...

Igazából az eredeti fülszöveg sokkal több mindent lelő a tartalomból, de mindegy, annak ellenére is nagyon szerettem a könyvet. Talán mert már nagyon rég nem olvastam semmi vámpírosat, de ez a történet teljesen elvarázsolt. A világ felépítése és a szereplők mind szimpatikusak voltak, és bár nem mondanám a sztorit teljesen egyedinek, olyan arányban szerepelnek benne ismerős dolgok, amik nekem nagyon bejöttek. Lényegében egy vámpíros disztópia, én pedig ilyet még nem olvastam.

A cselekményre nem lehet panaszom, az elejétől a végéig lekötött, és még olyan hosszadalmas rákészülések sem voltak a kalandokra, mint az Iron Fey sorozatban. Minden haladt a maga idejében, ráadásul nem voltak akkora bénázások, hogy idegbajt kapjak, még a könyvet sem akartam egyszer sem félretenni.

Mint mondtam, a karakterek szimpatikusak voltak. Allison egy kemény, ázsiai származású lány katanával, akinek még esze is van, szóval szerethető. Kanin tipikusan az a szenvedő főszereplő, akitől kissé féltem, mert mikor megjelent, biztos voltam benne, hogy egy újabb Ash-sel van dolgom (ami annyira nem lett volna gáz, bírtam Ash-t), de aztán hamar kiderült, kicsit más a felállás. Akit még nagyon bírtam az Zeke, aki igazi jófiú, és aki minden körülmények között igyekszik megőrizni az emberségét. Mellékszereplőkben sem volt hiány, lehetett kit utálni és szeretni is, őket inkább nem sorolom fel.

Tehát egy tucatnyi könyvet és filmet fel tudnék sorolni, hogy párhuzamot vonjak, de nem fogok, mert a hasonlóságok ellenére nagyon élveztem a könyvet, és természetesen fogom tovább olvasni, Julie Kagawa pedig még feljebb került a kedvenc íróim listáján.

Amit (nagyon) szerettem: hogy úgy van lezárva, hogy bár nagyon várom a következő részt, nem fogok megőrülni addig; Zeke-t; ami Kaninről kiderült; a világ felépítését.

Nem szerettem: ez igazából Kagawát dicséri, de a patkány mellékszereplőket: Ruth-ot, Stick-et és Jebb-et.     

Alexandra Ardonetto – A lázadó

Amikor ennek a könyvnek először megláttam a külföldi borítóját, tudtam, hogy muszáj lesz elolvasnom valamikor, mégis egészen addig kimaradt, amíg meg nem jelent magyarul (aminek a borítóját annyira nem szeretem).

A történet: Bethany, a fiatal angyal Gábriellel és Ivyvel, két angyaltestvérével érkezik Venus Cove-ba, ami egyébként egy unalmas kisváros, de most a sötétség erői fenyegetik. A három angyal igyekszik beolvadni a kisváros lakói közé, ami legjobban Beth-nek sikerül, aki suliban szinte azonnal beleesik a szomorú múltú Xavierbe. Csakhogy egy angyal nem szerethet halandót, így a kapcsolatuk az első perctől kezdve drámai pillanatokat tartogat...

Az ember azt hinné mindehhez gonoszságok után nyomozó és démonokkal összecsapó igazságosztó angyalokat kapunk, de valójában ez az a könyv, amire a barátnőm azt mondaná: angyalos Twilight. Ennek függvényében vagy nagyon szeretni, vagy nagyon utálni lehet. Én az utóbbihoz voltam közelebb, ráadásul kifejezetten örültem, hogy amikor rájöttem, hogy nincs több oldal belőle.

Próbálom elmagyarázni, miért is tartom A lázadót rossz könyvnek. Először is a cselekmény miatt, amit sajnos eléggé nélkülöz ez a kötet, ugyanis az első fele csak arról szól, hogyan jön össze Beth és Xavier és hogyan készül minden lány Venus Cove-ban a szalagavatóra. Mármint a Szalagavatóra, mert az olyannyira fontos, hogy még egy angyal sem állhat ellen neki. Szóval összejönnek, aztán felbukkan egy rejtélyes (muhaha, én vagyok a főgonosz kiáltással) srác, aki kicsit felkavarja az állóvizet. Hát, nem tudom, nem nagyon sikerült neki.

Inkább áttérek a karakterekre, amik szintén a béka segge (már bocsánat) alatt vannak. Beth, aki elvileg egy angyal, nagyjából olyan, mint egy elkényeztetett, mártír tinilány erősen társfüggő hajlammal. Xavier pedig (erről a névről folyton az X-men jutott az eszembe, ez mondjuk az én hibám) a jól bejáratott tökéletes pasi, aki tenyerén hordozza a lányt, nem akar szexet és tök jól fogad minden hírt. Egyiket sem sikerült megszeretnem. Aztán ott van még ugye Gábriel és Ivy, akik ahhoz képest, hogy küldetésben vannak, nem igazán csinálnak semmit. Főzőcskéznek meg lemennek a partra sétálgatni... totál az idegbaj kerülgetett, mire kinyögtek valamit. A legjobb barátnő, Molly pedig egy felszínes liba, aki SPOILER természetesen belezúg Gábrielbe (ha összejönnek az csoda lesz), természetesen elmegy randizni a főgonosszal annak ellenére, hogy Beth egy órán keresztül győzködi, hogy ne tegye, és különben csak pasikról és a Szalagavatóról tud beszélni SPOILER vége. Tehát karakterizálás: katasztrofális.

Azt mondják, hogy ez inkább érzelmes regény, mint a Twilight, ahol szintén nem sok minden történik, de A lázadó valahogy túltesz a nem történik semmin. Csak egy csomó nyál. Beth és Xavier szerelmesek lesznek. Pont. Hogy miért azt nagyon nem értettem, mert alig találkoztak háromszor Beth már oda-vissza volt tőle, aztán meg beszélgettek az életükről a randikon (ezt nem nagyon látjuk, mert gondolom, nehézkes lett volna megírni, pontosan mi az, amitől annyira összeillenek), amiből lejön Beth-nek, hogy Xavier a világ legjobb pasija. Amit mondjuk már előtte is tudtunk, de megtudtuk még jobban. Még azzal sem tudom megvédeni a könyvet, hogy kinőttem az ilyen tiniromantikából, mert nem. Egyszerűen ezt egy rossz könyvnek tartom és kész.

Bár nem valószínű, hogy fogom olvasni a folytatást, azért elárulom, hogy ez egy trilógia első darabja, a második rész címe: Hades. Szóval csalódtam, és sajnálom, mert sokkal jobb könyvre számítottam, ráadásul ez még elvette a kedvem az Angyalsorstól is, pedig azt egy ideje el akarom olvasni.

Amit szerettem: azért volt valami, Fantom, a kutya, és az a pár oldalnyi angyalos dolog, amit Ardonetto belecsepegtetett a történetbe.

Nem szerettem: már fentebb leírtam.   

Kirsten Hubbard – Wanderlove

Bár a könyv borítója is nagyon tetszik, azért választottam ezt, mert a címéből ki lehet találni, hogy utazós könyvről van szó, amit imádok, így nem volt kétséges, hogy be kell szereznem ezt a regényt. Meg kell mondanom, utazós könyvben még nem csalódtam, természetesen a Wanderlove sem volt kivétel.

Te világ csavargója típus vagy? A tizennyolc éves Bria nem tudott szabadulni a kérdéstől, így a múltja elől menekülve befizet egy guatemalai utazásra, amitől azt várja, hogy megváltoztassa az életét. Bria találkozik Starlinggal és Rowannel, akik semmilyen programot nem követnek a csavargásaik során, és magukkal csalják a lányt is, aki elhagyva a túracsoportját belevág az igazi kalandokba...

Tehát, mint említettem utazós regény, azok közül is jobbik fajtából. Csodálatos és részletes leírások vannak benne mindenről, ami csak érdekelhetett, és ezenfelül szeretnivaló karaktereket és érdekes cselekményt is kaptam. Utóbbiról nem akarok sokat mondani, mindkét főszereplő a múltja elől menekül (ahogy az már lenni szokott), ennek függvényében el is titkolnak egymás elől egy csomó mindent, amiből majd a konfliktus lesz.

Bria meglepően szimpatikus karakter, eleve művész, ami nálam be szokott jönni, főleg, hogy a könyvet helyenként az ő rajzai dobják fel, de a kedvencem a srác főszereplő, Rowan volt. Már-már elvárás egy utazós regénynél, hogy a fiúkarakter nagyon bejövős, mert őszintén, ki is akarna egy barommal együtt utazni? Szóval Rowan jófej, okos és vicces, mégis egy kicsit zárkózott. Ők ketten nagyon jól összeillenek Briával, ugyanis a lány vadulni igyekszik, míg Rowan már túl van a vaduláson, így jól kiegészítik egymást.

Nem sokat tudok mondani, rengeteg jó jelenet van benne, vicces és drámai egyaránt, a romantika nincs eltúlozva, a lelki dolgok szépen ki vannak dolgozva. Egyszerűen szerettem, és ajánlom.

Amit szerettem: az egész utazást; Rowant.

Nem szerettem: -    

Abby McDonald – Getting Over Garrett Delaney

Igazából már nem is tudom, miért kezdtem bele ebbe a könyvbe, de nem bántam meg, mert egy csomó mindenre emlékeztetett, amit elfelejtettem.

A történet: adva van Sadie, aki már két évet pazarolt Garrett Delaneyre, aki a világ legtökéletesebb pasija, csak sajnos képtelen észrevenni, hogy Sadie nem legjobb barátként tekint rá, hanem szerelmes belé. És Sadie-nek elege lesz ebből, ezért elhatározza, kiveri Garrett Delaneyt a fejéből.

A könyv olvasása során rájöttem, mennyire szükség van ilyen sztorikra, mondhatni kellett, mint egy falat kenyér, hogy észrevegyem, teljesen behálóztak az egészségtelen párkapcsolatokról szóló történetek. Sadie egy tipikus szerelmes lány, akit minden szempontból kihasznál az a mocsok Garrett Delaney, leginkább valami tárgyként használja, amit utána simán félredobhat, amit Sadie még csak észre sem vesz, mert annyira reménykedik, hogy Garrett végre kitalálja, ő neki az igazi. Ennek függvényében a lány teljesen elzárkózik és nem ad esélyt más, rendes srácoknak. A Garrett iránti rajongása évekig tart, ami idő alatt minden másról lemarad.

Itt már felmerül Sadie-ben is a kérdés, hogy egészséges-e mindez, amire a válasz, persze, hogy nem. Dolgozni kezd egy étteremben, ahol barátokat szerez, és ezek az új barátok segítenek neki túllenni Garretten. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert a srác jóformán két kézzel kapaszkodik Sadie-be, mintegy folyton visszarántva őt a bűvkörébe. A kedvenc szereplőm így semmiképp nem lehetett Sadie, mert borzalmasan idegesített, nem úgy LuAnn és Dominique, akik lassanként minden megtudnak a Sadie-Garrett dologról, és hozzáteszik a maguk tanulságát (már ha az az) és persze Josh, a szakácssrác, aki bár igyekszik menekülni a leglányosabb témák elől, azért végig jelen van.

Összességében ez nem volt olyan könyv, amit még egyszer el fogok olvasni, de mindenképpen tanulságos az olyanok számára, akik még mindig nem hiszik el, hogy nincs olyan pasi, aki nélkül lehetetlen élni.

Amit szerettem: a témát; Dominique-ot; a leskelődős jelenetet.

Nem szerettem: hogy kicsit feldühített ez a könyv és persze Garrett Delaneyt.